Lótartó gazdák az 1940-es évek előtt ritkán hívtak állatorvost beteg jószágukhoz. Előbb a tulajdonos maga próbálkozott, esetleg gyógyító emberhez, népi lódoktorhoz fordult. Pásztorok, uradalmi állatgondozók, lókereskedő cigányok közül váltak ki azok a kisebb-nagyobb körzetben elhíresedett gyógyító emberek, akik a népi gyógymódok mellett patikaszereket is alkalmaztak (Katona I. 1958: 234). A ló hibáinak, betegségének felismerése hozzátartozott a lótartók szakértelméhez. Jó gazda azonnal látta a ló hibáját (hajlott hátú, lógó fülű, járása kaptás, kaszás vagy cseberbelépő) és rejtett betegségét: kehes, pókos, vak, rokkant (Varga Gy. 1973b: 485).

A nagypénteki lóúsztatás szokása, ami a ló rühösségét volt hivatva megelőzni, illetve a boszorkányok rontását lehetetlenné tevő fokhagymakoszorú, a mágikus jelek az istálló ajtaján, ablakán, szelemenén - hasonló céllal - arra mutatnak, hogy egykor a mágikus bajmegelőző, bajelhárító szokásoknak nagyobb szerepe volt a népi lótartásban (Madarassy L. 1931: 149). Azonban a lóbetegségek gyógyításában közel négy évszázad óta egyre növekszik a racionális eljárások, a gyógyszerek és a műtéti beavatkozások szerepe. Regiomontanus híres csízióját magyar nyelven Heltai Gáspár adta ki először 1592-ben Kolozsvárott, s megtoldotta „Az lovaknak betegségekreol való orvosság” c. fejezettel. Ez a munka még számtalan kiadást megélt, s a kalendáriumokban közölt részletek révén is közel négyszáz éven át közkézen forgott. Egyik 18. századi kiadásában 118 címszó alatt 69 betegség és 131 gyógymód olvasható (Vajkai A. 1947).

Rendes lovasgazda és kocsis körültekintően óvja lovait a megbetegedéstől. Amikor megered az eső, előbb takarja be a lovát, mint saját magát. Nyáron árnyékban, hűs helyen köti meg, nehogy napszúrást kapjon a ló. Itatás előtt egy-két kilométeren csak lépésben hajtja, mert félti a tüdőgyulladástól. Óvja lovát a megerőltetéstől, a sérülésektől, hirtelen zabálástól stb. (Pusztainé Madar I. 1976: 462).

A ló sajátos, veszedelmes betegsége a kehesség, a keh. Összefoglaló neve ez a légzéssel és a tüdővel kapcsolatos betegségeknek. Csikókehnek mondják a mirigykórt és az idősebb lovakon először jelentkező valódi kehességet is. A ziháló, köhögő ló legyengült, s a kehét csak rövid időre tudták megszüntetni. Reszelt tormát, büdöskővirágot adtak neki, a lókupec cigányok pedig kénport, ami csupán addig nyomta el a ló kehét, amíg a vásáron túladtak rajta (Nagy Czirok L. 1959: 181-182; Nagy Gy. 1968: 39). A Székelyföldön azt tartják, amelyik ló sokáig kehes, „megszopornyicásodik”, azaz takonykórt kap.

Heveny gyulladásokat ereléssel, vércsapolással (venaesectio) kezeltek. A túlzott abrakolás által okozott vérbőséget is érvágással, 1-2 liter vér elvételével szüntették meg. Rendszerint a nyak alatti ütőeren, ritkábban a szájpadláson „ereltek”. (Ugyanis az ínyen levő gyulladást a kovács kis késsel felnyitotta.) Erre a beavatkozásra kevés lovasgazda vállalkozott. Pásztorok, kovácsok, lovari cigány gyógyítók végezték az érvágást, s esetenként 50-100 kg búza, vagy annak az ára volt a fizetségük (Katona I. 1958: 260; Nagy Gy. 1968: 39). Az érvágást bicskával vagy speciális érvágó eszközzel, pattintóval végezték. Végül a vágott sebet tűvel, cérnával összevarrták. Az érvágás és a ló szemén keletkező hályog lefejtésének műtéti módját egyébként már egy 1488-ban Csíksomlyón keletkezett kézirat is pontosan leírja (Balló I. 1899).

Szemsérülés esetén a sárrétudvari (Bihar m.) lovasgazdák székfűteával mosogatták a ló szemeit, a szemgyulladást pedig mustárolajjal vagy borecettel kezelték (Pusztainé Madar I. 1976: 463). Havivakság, szemhályog ellen békateknőt porrá törtek, porcukorba keverték és a ló beteg szemébe fújták. A hályogot tojás, timsó és cukor elegyéből készült folyadékkal kenegették. Többszöri kezelés után levált a hályog. Székely lószakértők szerint az erdélyi lovakat nem bántja a havi vakság, de az Alföldről származó lovakat a legelőn is utoléri (Hankó B. 1943: 28).

Amikor a lónak farkasfoga van, ami hátul található és túlnő a többi fogán, nem tudja megrágni a takarmányt. Ez a fog sérti az ínyét, a pofája habzik, nyálzik. „A farkasfogat ki kell törni vagy lereszelni” - tartották a régi tápéi gazdák (Andrásfalvy B. 1971: 339).

A sok munkától megtört lovak betegségét, a kelevényt, mirigyet és görcsöt a ló szügyén a bőr alá fűzött tályoggyökérrel (Thallictrum flavum), a fekete hunyor (Radix Hellebori nigri) gyökerével gyógyították. Csongrádon, Hódmezővásárhelyen táragygyökeret (tavaszi hérics, Adonis vernalis L.) sásba csavarva, tűvel húztak be a bőr alá. Ez a gyökér „kiszívta” a beteg vérsavót a ló szervezetéből. Erős méregtartalma miatt óvatosan adagolták. Előfordult, hogy félcentis darabját répába, burgonyába rejtve etették meg a jószággal. Általánosabban elterjedt a táragyos pálinka. Kis gyökérdarabkát pálinkába áztattak és megitatták a beteg lóval (Katona I. 1958: 254; Nagy Gy. 1968: 39; Varga Gy. 1973: 498). A tályoggyökeret az alföldi lovasgazdák 1920 előtt felvidéki szlovák és magyar gyógyfüvesektől, később pedig hetivásárokon szerezték be. Minden háznál kéznél volt, mert tartalékoltak belőle az asztalfiában. A Dél-Dunántúlon himpók, impók, a Kiskunságban csánkisztánpók a ló lábának csánkján támadt csomó neve, valójában kinövés, amely sántaságra vezet. Térdpók, madárpók, fricnipók, vízpók a test más részein keletkező kinövések, káros görcsök neve (Herman O. 1914: 313; Tálasi I. 1936b: 206; Balogh L.-Király L. 1976: 105).

Hámos, fuvaros lovakkal fordul elő, hogy a fültő tájékán tojás nagyságú görcs keletkezik a bőr alatt, „egere van” a népnyelv szerint. Úgy tartják, a szomjúság okozza és a hirtelen vízivás. Ecettel, szesszel dörzsölgetik, azonnal elmasszírozzák a duzzanatot, mert kezelés nélkül el is pusztulhat miatta a jószág. A ló nyakán nőtt „golyvát” különböző füvek gőzében párgolták, míg az megérett, s magától kifakadt. Tetvesség, rüh gyakran előfordult a párás, tüzelős istállókban. Ilyen esetben dohánylevél főzetével vagy kreolinos oldattal mosták le a lovat. Palócföldön a rühös bőrfelületet zsírral kenegették. Hámos lovaknál gyakran fordul elő vizeletrekedés, aminek gyógymódjai, gyógyszerei változatosak (párolás, pálinka és petróleum itatása). Közismert lóbetegség a kólika és a felfúvódás is. A Tiszántúlon hevertetéssel, ecetes vízzel, szódabikarbónával, pálinkával, petróleumos petrezselyemmel, záptojással gyógyították. Korondon (Udvarhely m.) az abrakjába kapor- vagy ánizsmagot kevertek és keresetlen kővel súrolták, simogatták a ló hasát (Nagy Gy. 1968: 40; Varga Gy. 1973: 498; Pusztainé Madar I. 1976: 464; SZMNA I. 2. 140; István L. 1980: 50).

A lovak gyógyításához értő kovácsokat egyes uradalmakban és a lovas katonaságnál már a 16-17. században is foglalkoztattak. A 18. század végén központi rendelkezés nyomán a vármegyék felállították „a’ Megye baromorvos Kovátsa” nevű hivatalt, s elrendelték a falusi kovácsok taníttatását „a Pesti Universitás”-on. Fő feladatuk a lópata védelme, kezelése, vasalása. Az Alföld parasztsága a köves utak kiépítése 633előtt nem szokta lovait vasaltatni. Vasalatlan (patkó nélküli) ló azonban könnyen „pacsára taposta a körmét”, azaz ferdén koptatta a patáját. Kovács tudta rendbe szedni körömkéssel, körömszedő fogóval, reszelővel (Ecsedi I. 1914: 206; Katona I. 1958: 250). A patkolás a leggyakoribb kovácsmunka, melynek leírását e sorozat máshol adja (vö. MN III: 261). Kovácsaink számos patkófajtát alkalmaztak a pata sérülésétől, betegségétől függően (fedeles patkó, mankós patkó, csukott vas, sráfos patkó, kényszervas, lapos patkó). Gyógykovácsokat a lovas katonaság és a csendőrség a 20. század első felében is alkalmazott. Legjobbjaik ügyesebbek voltak az állatorvosoknál (Nagy Czirok L. 1965: 273; Zólyomi J. 1989: 203). Magyarországon az állatorvosi tudományok intézményes oktatásának (1787 óta) több mint két évszázados múltja van (Paládi-Kovács A. 1993: 299; Zólyomi J. 1989: 202).